A tűzhely története


Az emberiség történetének hajnalán, millió évekkel ezelőtt, mikor az ősember megismerkedett a tűz jelenségével, bizonyára még fogalma sem volt róla, hogy milyen jelentős felfedezést tett: Arról, hogy milyen mérhetetlen előnyei származnak majd az emberiségének a tűz megszelídítéséből, milyen hatalmas mértékben megváltoztatja életét. A tűzhely története jóformán egyidős az emberiség történetével; az alábbiakban arra vállalkozunk, hogy – ugyan a teljesség igénye nélkül, de valamennyire mégiscsak átfogó jelleggel – áttekintsük azt, hogyan fejlődött az idő során az emberiség tűzhasználata a mai értelemben vett tűzhelyek megjelenéséig, azaz hogyan alakult a tűzhely története, méghozzá egészen napjainkig.

Régi tűzhely

A tűzhasználat kezdetei: A tűzhely története az őskorban és az ókorban

A tűz jelenségének felfedezése után az emberiség rövid időn belül nekilátott a misztikus lángnyelvekben rejlő gyakorlati előnyök kiaknázásához. Eleinte a tűznek pusztán a nemcsak hogy kellemes, de a hidegebb időszakok átvészelésében gyakran a túlélést is jelentő melegítő (mai kifejezéssel fűtési célzatú) funkcióját használták ki: Bár legelőször bizonyosan féltek is tőle, a kezdeti idegenkedés után a természetben spontán módon keletkezett tűz köré gyűltek, és élvezték a meleget. A tűzhely története lényegében azzal indult el, hogy miután sikeresen áttelepítették a tüzet az általuk kívánt helyre, éberen őrizték és folyamatos jelleggel gondosan táplálták azt, hogy el ne aludjon. Szerencsére aztán az idő múlásával az ember rájött néhány olyan tűzgyújtási technikára, amelynek köszönhetően önerőből, saját maga is képessé vált a tűz létrehozására... Ezzel most nem is kívánunk bővebben foglalkozni, hiszen bizonyára mindenki hallott már egyrészt a kovakövekkel, illetve az egyes fafajtákkal való tűzgyújtási lehetőségekről, másrészt pedig Prométheusz mítoszáról, az emberiséget segítő legendás cselekedetéről és az ennek fejében elszenvedett büntetéséről is – mindezek érdekes, de a tűzhely története szempontjából kevésbé fontos témák.

Ellenben rendkívül jelentős mozzanat a tűzhely története szempontjából az, hogy a tűz kétségkívül fontos meleget-adó funkciója mellett az ember rövidesen felfedezte azt a páratlan lehetőséget, amelyet a tűz a táplálkozás vonatkozásában rejt magában: A tűzön elkészített ételek nagy része ugyanis sokkal finomabbnak, sokkal könnyedebben elfogyaszthatónak bizonyultak, mint azok a táplálékok, amelyeket az ember az őt körülvevő természetből nyersen vett magához. Ez nemcsak az állati eredetű táplálékforrásokra, hanem számos ehető növényfélére is igaz volt. E (mondhatni „gasztronómiai”) felfedezés pedig kulcsfontosságú jelentőségűvé vált a tűzhely története szempontjából, ugyanis lerakta azt az alapkövet, amelyen alapulva a későbbiek során a tűzhely a családi, illetve a közösségi élet középpontjává vált az emberek mindennapjai során – mint ahogy erről a következő, a tűzhely történetének középkori időszakát tárgyaló részben kicsit bővebben is szólunk majd.

Érdemes még megjegyeznünk, hogy amennyire a számunkra hozzáférhető régészeti leletekből tudhatjuk, már az ősembernek is megvolt a maga speciális módszere arra, hogyan készítsen tűzhelyet magának. A tűzhely történetének legősibb típusú változata úgy készült el, hogy az ősember lakóhelye közepére egy hozzávetőleg 50 centiméter mély gödröt ásott, ezt pedig közepes méretű kődarabokkal borította be – ám mindeközben gondosan ügyelt arra is, hogy az ily módon elhelyezett kövek között olyan tenyérnyi nagyságú, azaz körülbelül 8-10 centiméteres rések legyenek, amelyek alkalmasak arra, hogy az égési folyamat során keletkező füstgázok eltávozhassanak rajtuk keresztül! Az emberiségnek e korai korszakában ugyanis a kémény még egy teljesen ismeretlen dolog volt. A füst elvezetéséül szolgáló kémény ugyanis legkorábban az ókori Görögországban lelhető fel, konkrétan egy ógörög komédiában olvashatunk róla (a főszereplő egy meglehetősen szorult helyzetben a tűzhelyhez tartozó kéménynyílást kihasználva menekül meg a számára nemkívánatos szituációból) – mindazonáltal valószínűsíthető az, hogy a szerző által használt görög szó nem a mai, modern értelemben vett kéményre, hanem pusztán egy füstelvezetési céllal az épület falába vágott lyukra utal.

A tűzhely története és szerepe a középkori Európában

A tűzhely történetének kétségkívül meghatározó momentuma volt az, hogy az emberek lakóhelyük megfelelő hőmérsékletűvé fűtésén felül elkezdték sütési, illetve később főzési célzattal is használni: Már az ókorban is elhanyagolhatatlan „otthonteremtő” funkciója volt, s mint ilyen, a családi események fő színteréül szolgált – ez a tendencia pedig folytatódott, és a tűzhely szerepe lényegében a középkorban sem változott. Ellenben ekkoriban – kezdetben csak a nemesi kastélyokban, az idő előrehaladtával pedig egyre több tehetősebbnek tekinthető család otthonában – már megjelentek az első modernebb tüzelőalkalmatosságok, illetve fokozatosan kialakították a megfelelő füstelvezetésre képes kéményeket is. A jelenkorban rendelkezésünkre álló információk szerint a tűzhely története során egy időben – nevezetesen a középkorban – ételkészítési célra is alkalmaztak egy manapság rendszerint pusztán épületfűtési (esetleg dekoratív) célzattal üzemeltett fűtőberendezést; nevezetesen a kandallót.

Egy korabeli, Franciaországból származó szöveg a következőképpen számol be a kandallós tűzhely történetének középkori szerepéről: „Mikor a fényes napkorong nyugovóra tér, őméltósága [vagyis a ház ura] a szolgálókkal bezárattatja nemesi udvarháza kapuit, és az egész háznép összegyűlik a tűzhely körül. Nem pusztán vér szerinti rokonainak, családtagjainak és legkedvesebb barátainak, hanem mindegyik inasának és szolgálójának, még az egyszerű kétkezi munkájából élő háznépségnek is jut hely a kandalló mellett: Míg a tűzhely melegében az uraság családja és a nála vendégeskedő nemesek számára lassú tűzön készül esti vacsora, az egybegyűlt háznépség számba veszi az elmúlt nap fontosabb eseményeit, illetve átbeszélik a következő napi feladatokat, az esetlegesen várható kihívásokat. Ha nincs más megbeszélnivalójuk, úgy messzi földekről szóló csodálatos történetek elmesélésével tengetik el az időt, mígnem érezni kezdik, hogy hívja őket az álom, és mindenki saját lakhelye fele indul, hogy nyugovóra térjen. Ám az utolsó szolgálók egyike távozása előtt még összekotorja a kandallóban a parazsat méretes vasszerszámával, hogy az uraságik minél tovább meleg levegőben pihenhessenek rá mindarra, amit a következő nap hoz majd magával.”

A tűzhely története a szabadkéményes tűzhelyektől a vegyes tüzelésű „sparhelt”-főzőeszközökön át napjaink modern tűzhely-típusaiig

Bár a tűzhely története vonatkozásában egyes helyeken viszonylag korán, már a XIII-XIV. században is megjelentek az égés során keletkező füstgázok elvezetésére alkalmas épületkémények, ezek meglehetősen lassan tudtak csak elterjedni az európai átlagnépesség körében – hosszú évszázadokig csak a társadalom legtehetősebb, igazán gazdag rétegei engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy olyan beltéri tűzhellyel rendelkezzenek, amelyhez egy kémény kapcsolódik a célból, hogy a használat során létrejövő füstöt a kültéri levegőbe juttassa. Az emberek túlnyomó többsége számára csak olyan, úgynevezett szabadkéményes tűzhelyek voltak hozzáférhetőek, amelyeknél nem volt megoldva az, hogy a kellemetlen és az egészségre is káros füstgázok egy kémény, vagy valamilyen egyéb füstelvezető-cső alkalmatosság segítségével elvezetődjenek. A XIX. század második felében azonban a tűzhely története a kevésbé jómódú társadalmi rétegek számára is kedvező fordulatot vett: Színre léptek a vegyes tüzelésű tűzhelyek, amelyek széles körben megfizethetőnek bizonyultak, majd néhány évtizeddel később, a XX. század elején megjelent a piacon a gáztűzhely, amelyet idővel az elektromos tűzhely követett.

Az első forradalmi újítás a tűzhely története vonatkozásában: A vegyes tüzelésű tűzhely megjelenése

Régi tűzhelyHa szinte minden szülőnek manapság ugyan már nem is, mindazonáltal jóformán majd minden nagyszülőnek kell, hogy legalább homályos, köd-borította halvány gyermekkori emlékképei legyenek a vegyes tüzelésű tűzhelyről; a konyhai eszközről, amely a tűzhely története során első ízben szolgált egy viszonylag modern, különösebb egészségkárosító hatásoktól mentesen is üzemeltethető beltéri főzési alternatívát széles néptömegek számára. A vegyes tüzelésű tűzhelyeket hazánkban a köznyelv a német Sparherd (magyarul: ~takarékos tűzhely) szóból némileg torzított formában átvéve legjellemzőbben a „sparhelt” szóval jelölte – ez a konyhai készülék a háztartásokban manapság használatos gáztűzhely- és elektromos tűzhely-típusok ősatyja. Az alacsony költséggel üzemeltethető vegyes tüzelésű tűzhely egy zárt tűztérrel rendelkező főzőeszköz, falait originálisan kétkezi munkával rakták össze nyerstégla-, vályog-, esetenként ez utóbbiak egyikével bizonyos részben még csempe-alapanyagokból kombinálva. Az idő múlásával ezeknek az építményeknek a mintájára jöttek létre a vaslemez-alapanyagból készített, később pedig a zománcozott borítással, immáron ipari szinten sorozatgyártott vegyes tüzelésű tűzhely-típusok – utóbbi készülékek az 1960-as évek végéig szinte minden egyes magyarországi háztartásban fellelhetőek voltak.

A vegyes tüzelésű tűzhelynek gyakori kiegészítő kelléke volt az úgynevezett vízüst: Ezt az eszközt úgyszintén vaslemez borította, funkciója pedig abban állt, hogy segítségével vizet lehetett melegíteni. A „sparhelt” konyhai berendezés főzőlapja azon a részen volt a legmagasabb hőmérsékletű, ahol lángolt a tűz alatta – ez a terület szolgált arra, hogy fel lehessen forralni rajta a készülő vagy újramelegítendő ételt. Hogyha a háziak a vegyes tüzelésű tűzhely főzőlapjának kicsivel odébb lévő, a kályhacsőhöz némileg közelebb található részét használták, úgy lehetőségük nyílott arra, hogy valamilyen alacsonyabb hőmérsékleten, lassú tűzön főzzenek; amennyiben pedig a fazekat egészen kihúzták a főzőlap szélére, a kályhacső közvetlen közelébe, az ottani hőmérséklet pontosan megfelelt arra a célra, hogy egy már elkészült, de még el nem fogyasztott ételt folyamatosan melegen tartsanak. A „sparhelt” tűzhelyek egyik nagy előnye tehát az volt, hogy egyszerre több fogást is készíthettünk rajtuk. Vagyis amíg a háziak a vízüstben vizet forraltak az ebéd előtti teához, addig nagy erőkkel készülhetett a zsenge házi borsóleves, és a már ebben a pillanatban is vagy jó félórája elkészült zöldséges húsfalatok még akkor is a lehető legoptimálisabb mértékben voltak melegek, árasztva magukból a frissen elkészült tanyasi főfogások ínycsiklandó illatát, mikor az előbb még rotyogva készülő borsóleves családi körben való elfogyasztása után – mindenki nagy örömére végre-valahára – az étkezőasztalra kerültek. Akinek pedig még ez sem volt elég, és a főzőberendezését mai kifejezéssel élve „tuningolni”szerette volna, nem kellett, hogy kielégületlen maradjon e vágyát illetően: A vegyes tüzelésű tűzhely kályhacsövére telepített háromlyukú dob megakadályozta, hogy az égés során felszabaduló hőenergia-mennyiség a füstelvezető-alkalmatosságon keresztül viszonylag rövid úton kültéri levegőbe távozzon, e háromlyukú dob segítségével a háziak tehát értékes hőenergiát takaríthattak meg.

Salgo sparheltA „sparhelt” tűzhelyeknek több további előnyük is van: Az egyik, hogy bár alapvetően fatüzelésű berendezés volt, alkalmas volt más, egyéb éghető anyagok eltüzelésére is. A készülék ennek folytán egy sajátos otthoni hulladékégető szerepét is betöltötte a családok hétköznapjaiban, vagyis jóformán az összes ház körül keletkezett égethető hulladék, illetve minden olyan feleslegessé vált kacat, amely a háziak szerint úgysem kellene már senkinek, a tűzhely lángjainak martalékává vált. Az ilyen hulladékok égési folyamata során keletkező lángok ugyan ételfőzésére alkalmatlannak bizonyultak (aki egyszer megízlelte az ilyen tűzön készített ételt, az bizonyára sohasem felejti el a viszolygást keltő ízt, és ilyesmivel sohasem próbálkozik többször), ellenben télen egészen eredményesnek bizonyultak az illető épület, a háziak belső lakóterének kiegészítő jellegű fűtésében – és ezzel el is árultuk a „sparhelt” egy másik említésre méltóan kedvező tulajdonságát. Mindazonáltal, mint azt korábban már említettük, a vegyes tüzelésű tűzhely legmegnyerőbb előnye a tűzhely története, azaz a tűzhely fejlődésének történetében betöltött forradalmi jellegű újításában gyökeredzik: Abban, hogy megjelenése után – mivel a legtöbb család számára megfizethető volt az ára – végre a társadalom kevésbé tehetősebb rétegei is füstmentessé változtathatták otthonaikat.

Persze hazudnánk akkor, hogyha a „sparhelt” főzőeszközöket olyasféleképpen állítanánk be, mint olyan készülékeket, amelyeknek nincsenek hibáik – különösen igaz ez akkor, hogyha a tűzhely történetének valamivel későbbi, a modern gáz- és elektromos tűzhely-típusoknak szemüvegén keresztül tekintünk vissza rájuk. Rendelkeztek a vegyes tüzelésű tűzhelyek hátrányokkal is szép számmal, ám itt ezek közül csak a legszembetűnőbb konyhatechnológiai hiányosságukra, a sütés és a főzés hőmérsékletének pusztán rendkívül körülményesen, illetve még akkor is csak meglehetősen pontatlanul szabályozható voltára hívnánk fel a figyelmet. Nem véletlen, hogy ez a tűzhelytípus – eredeti formájában legalábbis – legfeljebb hosszú évtizedek óta lakatlan házakban, illetve a témába vágó múzeumok gyűjteményeiben találhatóak meg. Igaz ugyan, hogy léteznek az idejétmúlt, ma már ócskavas-számba menő originális „sparhelt”-tűzhelyek típusait korszerűsített, kerámialapos vegyes tüzelésű tűzhely-modellek is, a jelen helyzet szerint ezek elterjedtsége minimális, szinte senki sem használja (még) őket.

A modern konyhatechnológiai fejlemények – a tűzhely története még korántsem ért el a végéhez!

Modern tűzhelyA tűzhely története újabb forradalmi innovációkkal gazdagodott a XX: század során: Színre léptek a gáztűzhely, illetve az elektromos tűzhely berendezések. Bár ahhoz, hogy teljes legyen a kép választott témánk, nevezetesen a tűzhely története vonatkozásában, kétségkívül foglalkoznunk kell a jelenkorban élő emberek napjaiban elvitathatatlan jelentőségű szerepet betöltő gáz- és villanytűzhely konyhai eszközök megjelenésével is; sőt, ez utóbbin némileg túlmutató jelleggel úgyszintén tárgyalnunk illene e modern sütő- és főzőeszközök speciálisabb, a konyhatechnológiának egy még fejlettebb dimenzióját képviselő indukciós tűzhely és beépíthető tűzhely típusokat is, jelen írás keretein belül mégsem kívánunk minderre sort keríteni. Ennek oka rendkívül egyszerű, és távolról sem e néhány tűzhely-típus rosszmájú, vagy önkényes alábecsüléséből származik, mármint ami a tűzhely története, illetve a tűzhelyek fejlődésének történeti vonatkozásaiban fennálló jelentőségüket illeti. Bizonyára a kedves Olvasó sem bánja azt, hogy tekintettel arra a fokozottan központi szerepre, amelyet e 4 modern tűzhely-típus a mai emberiség mindennapi életében jelenleg is betölt, e konyhai eszközök részletesebb ismertetése céljából mindegyiküknek külön cikket szentelünk, azaz a tűzhely történetének minden további, immáron egyenesen a jelenünkbe futó szálával a vonatkozó aloldalon foglalkozunk.

Fagor
Mora
Teka